Az Ebrótól a Dunáig - avagy evolúciós zsákutca-e a fekvőkerékpár?

Közel 43 perc alvás után reggel fél hatkor indulás a reptérre. Még jó, hogy időben, azaz este tízkor elkezdtem a pakolást. A kicsit túlsúlyos csomagot és a fekvőbringát rejtő hatalmas dobozt is leokézza a check-in pult mögé állított kedvesen naiv hölgy, így sietve eltakarodok a tett helyszínéről, a hordárok csoportos felmondását már tisztes távolból nézem.

A madridi reptéren összerakom a rekumbenst, ugyan elég lassan, de legalább rosszul. A reku+doboz kombóval való liftezés című paraolimpiai sportág felejthetetlen élményének köszönhetően sikeresen lekésem a Bilbaoba induló buszt. Nem baj, van még egy 5 óra múlva, amivel éjjel 3-ra érek oda, legalább úgyis kipihent vagyok vagy mi. Kedves vendéglátóm nemigen ébred fel a 32. telefoncsörgésre sem, így marad a hajnali városnézés és a tengerparton csövezés.

Az első napokat kolumbiai ismerősömnél töltöm, aki éppen ma költözik új albérletbe: tehát rekut fel a másodikra, majd este a negyedikre, ha lifttel paraolimpiai, akkor anélkül igazi sport, a táskákkal együtt 50 kilós bringa minden lépcsőfordulóban megszorul.

Bilbao, a modern művészet, a füves villamosok és a virágok városa. Ha már virágok, fun fact: a spanyol(?) kultúrára jellemző, hogy nyíltan a nő hordja a nadrágot a házasságban, ő rendelkezik a pénzzel és ő hozza a döntéseket. Végül is, lehet csak őszintébbek, mint mi, magyarok. A valószínűtlenül zöld baszk domboknál csak az óceán-part érdekesebb, itt minden kavics különböző színű. A mászkálással töltött nap végén a vacsora tipikus kolumbiai kaja, tükörtojásos platanos ( olajban kisütött zöld banán, ami kemény és krumpli íze van).

A barátok meglátogatása után Zaragozából indul az igazi kaland, tekerés az Ebro folyótól a Dunakanyarig. Nagyjából egy hónap tiszta vadkemping, 2700 km hazáig, a Pireneusok és az Alpok hágóin keresztül.

A korai indulások eleinte nem igazán jönnek össze, a Nap csak csak 8 után méltóztatik felkelni, addig meg a fene se akar sötétben tekerni. Első estémen egy vízesés melletti partfal tetején verek tábort, a fürdést itt inkább nem kockáztatom, még jó, hogy tegnap igyekeztem egy hétre előre zuhanyozni. A baszk tájakhoz képest Zaragoza majdnem sivatag, itt leginkább csak a csiga terem, meg a cébéás alma, de az is csak a rengeteg öntözőrendszernek köszönhetően. Ha már öntözés...A Homo sapiens járt az űrben, ismeri az atom szerkezetét és szerveket képes átültetni, de ott még nem tart a tudomány, hogy egy egyszerű esőben valami módon ne ázzak szét teljesen. Kettő esőkabát és egy esőnadrág volt rajtam, de 80 km után kénytelen vagyok újra sátrat verni, mert már a szájpadlásom a legszárazabb felület rajtam.

Egy elég komoly előhegység-mászás és ruhaszárítós nap után nekivágok az első nagy átkelésnek: a Pireneusokban 1800-ra kell felkapaszkodnom. Hála Istennek az eső eleinte csak 15 perces periódusokban esik, így haladni is lehet. Már amennyire a 4 km/h-s vánszorgást annak merjük nevezni, mert a fekvőkerékpárral emelkedőn küzdeni leginkább a csörlőzéshez hasonlít. Félnapos kapaszkodás és az út közepén korzózó tehenek kerülgetése után érek fel a Pourtalet-hágó tetejére, itt csuromvizesen október elején már rendesen hideg van, de legalább látni is alig lehet valamit. Kissé megnyugtató, hogy nem én vagyok az egyetlen őrült bicajos, a szemközti felhőből is épp akkor bukkan fel egy hasonlóan ázott francia. Innen majdnem 40 km gurulás gyönyörű tájakon, csak egyszer találkozom egy kőfallal, sajnos ő az erősebb, de megúszom némi bőr-folytonossági hiánnyal.

A Pireneusok után a francia őrvidék dombjaival szórakoztatjuk egymást. A hegygerinceken elszórtan fekvő házcsoportokat az útnak persze egyenként érintenie kell, a francia úttervezők meg pont hiányoztak a semleges vonal fogalmánál, így keservesen gyönyörű hullámvasút egész nap. Szegény lánc inkább el is szakadt, de néhány kő és egy láncbontó segítségével hamar visszafűzöm. Sajnos, vagyis természetesen rossz helyre, talán pihennem kéne egy kicsit. Nyeregben utazókból erre sincs hiány: néhány kilométert együtt tekerünk a 62 éves Xavier-rel, aki eredetileg két napos túrára indult, de véletlen megnézte közben az Atlanti-óceánt is, ez már a második hete az úton.

A mindennapi vadkemping egyik legnagyobb kihívása az elektromos kütyük töltése. A powerbankkal még kihúznám néhány napig, de az agydinamó kikészítette a telefonomat, így egy szép reggel ő is úgy dönt, hogy szabadságra megy. Se kép, se hang, már a helyi ’meki’ hálózatáról se tölt. Egy információs tábláról lejegyzetelem a jó irányba eső falvak neveit és ezzel a papírral, na meg memóriazavaros helyi nénik ellentmondó útbaigazításai alapján megyek egész nap. Mit ne mondjak, sokkal izgalmasabb, sőt szabadabb így.

Miért pont fekvőkerékpárral indultam neki? Hosszútávon kényelmesebb, szinte fotelben gurulok, kisebb a légellenállás és talán néhány százalékkal gyorsabb is. Persze hátránya is akad bőven, terepen és a magyar utakon rémálom, de a kapcsolatteremtési funkció kárpótol: mindenki mosolyog, érdeklődnek, merre tartok, miért jó ez, esetleg hogy rokkant vagyok-e. Ja és a tehenek... Furcsa szerzet vagyok ezzel a bringával, persze, megnéznek rendesen, a kutyák utálnak, de a tehenek reakcióját, azt nem tudom megszokni. Az egész csorda abbahagyja a rágást és lefagyott arckifejezéssel azon tűnődik, vajon valóság-e ez a csigaszerű gyökkettővel guruló izé vagy csak le kéne állni a fűvel.

A földközi tenger partján aztán kiváló kerékpáros infrastruktúra fogad, flamingók, camarguei vízi lovak és végeláthatatlan homokos strandok között folytathatom az utat. Mindez részben meglepetés, hiszen igazából nem terveztem meg előre részletesen az útvonalat, így minden kanyar után valami váratlan ( na jó a franciáknál általában pont hogy egy vár) ajándék rejtőzik, mint például a Rhône folyó mentén kiépített, függőhidakkal tarkított biciklisút; egy középkori város, amiben egy órán keresztül rajtam kívül egy lélek sem volt; egy hatalmas adag kutya-végtermék, amibe mindkét cipőmmel beleléptem, majd ezután a nadrágomba is belekentem; egy 30 fős nyugdíjascsoport, pont amikor átcseréltem az illatos nadrágot; vagy épp a biciklisúton szembe jön az a közismert holland páros, akiknek a videói alapján pakoltam az útra.

A mindennapi ajándékok nem csak élmények, de élelem formájában is érkeznek: mandula, füge, alma, szőlő, khaki (gyümölcs), de még kivadult gránátalmát is találtam, sőt a diótörés is megy már menet közben, a kamionosok nagy örömére. Mindezen gyümölcsök és az otthoni hétköznapokhoz képest háromszoros kalóriabevitel ellenére is meglátszik rajtam, hogy lassan 2 hete minden percemet a szabadban töltöm. Egyre rosszabbul nézhetek ki, mert már a második boltban kérik a kasszánál, hogy mutassam meg mi van a táskámban. Drón, szóval menetrendszerűen csalódnak szegények. Nem titok, hogy így október derekán az áramellátásnál is komolyabb kihívás a higiénia, de ha épp nincs mosoda és zuhanyzó, marad a hegyi patak és a közszeméremsértés.

A Rhone vidékét elhagyva a 2188 m magas Petit Saint-Bernard hágón kergetnek át a pásztorkutyák, majd egynapi gurulás a Pó-síkságig. Ameddig a szem ellát learatott rizsföldek között vezet az utam, 30 kilométerenként 1 kanyarral. Itt nincsen semmi érdekes, vagy talán pont ez az egyetlen, a semmi. Itt aztán lehet egyedül lenni, elmélkedni az élet dolgain napi 150 km-en keresztül, de az utazásban az a legjobb, hogy végül az ember akaratlanul is a jelenben köt ki, aztán kénytelen beülni a Természet rendezte Hála című színielőadásra. Minden nap játsszák. Akiben még lenne egy halovány kétely afelől, hogy a világ egy jó hely, csak üljön fel a bringájára ( ha nincs, akkor a vasútállomás biciklitárolójából egy tetszőlegesre), aztán vágjon neki néhány napra a nagyvilágnak. Ami nem is olyan nagy, mert naponta találkozom bicajos utazókkal, például Jean Marseille-ből teker Isztambulba, egy kiváló napot tekertünk együtt. Aztán ott van a Warmshowers hálózat, ( mint a Couchsurfing, de ez kifejezetten kerékpárral túrázóknak) aminek köszönhetően vadidegen emberek a házukba fogadnak, vacsorával várnak. Trentói vendéglátóm egész Európát bejárta már kerékpáron, szomszédai pedig még magyarul is tudnak egy kicsit, úgyhogy családias hangulatú beszélgetéssel telik az este, mi meg almáspitével. Persze nem minden nap talál az ember host-ot, a Garda-tó pedig ideális helyszín arra, hogy mesterfokozatot szerezzünk vadkempingológiából ( sehol nincs hely, csak strand vagy magánterület vagy függőleges sziklafal), így végül egy barlangszerűen kialakított csónaktárolóban bivakolok, a bringa első kerekét már hullámok nyaldossák.

Az olasz-Alpok kötelező látnivalóit is két keréken abszolválom, így a Seiser-Alm magashegyi kaszálóira is felszenvedem a rekut, itt még ember nem járt fekvőkerékpárral. Nincs is értelme persze, a hollandok sík terepre tervezték ezt a közlekedéstörténeti evolúciós zsákutcát. Tulipánmezők helyett most 12%-os emelkedőn tolom fel a masinát, miközben sorban húznak el mellettem a nyugdíjasok elektromos kerékpárjaikon. Erőlködés nélkül, egyenes háttal. Vigyorogva.

A Dolomitok hágói után a még pataknyi Dráva vízgyűjtőjében vezet az út hazafelé, az utolsó 900 km-re húgom is csatlakozik a guruláshoz. Hamarosan elnyel a tejfehér szlovén köd és csak az Őrség dombjai előtt kászálódunk ki belőle. Kercaszomor határában fogyasztjuk el a győzelmi gumicukrot, innen már tényleg csak néhány kátyú és a szemerkélő novemberi esőben előtűnik a visegrádi vár jól ismert sziluettje. Pontosan 1 hónap tekerés és 2700 km után végül az utolsó kanyar sarában csúszik ki a bringa, puhán ölel magához a rég nem látott anyaföld.