Bolívia bringával

Viru Viru reptér. Santa Cruz, Bolívia. Reggel négy.

A parkolóba kijutva fülledt meleg és Diego barátom családja vár, az első napokat náluk tölthetem.

Gyors ismerkedés után megnézzük a centrumot, a főtéren átlagos hétfő reggeli fesztivál zajlik: a városi iskolák a bolív mulatós különböző változataira vonulnak körbe körbe. A tér közepén a tízféle inka kisgrofó interferenciája leírhatatlan akusztikus trauma így kulturális éhgyomorra, pedig azt hittem a madridi átszállás során a gyermekbénulásos gorillának öltözött mutatványosok tömege megfelelően felkészített. Az első hetet bicikliszereléssel és akklimatizációs hányással töltöm, nyers csirke vagy csak a csapvíz, mindenesetre inkább ez jöjjön ki mint a körzeti orvos. 1-0 a Konzuli Szolgálat javára, akik szerint ne egyél az utcán és úgy általában ezen a kontinensen.

Az első nap a nyeregben erős kezdés, éppen egy kis pihenőt tartok az út szélén, amikor rám száll egy kék ara. A nyaki ütőerem után a GPS képernyőjét veszi kezelésbe, belekarcolván a helyes utat, majd közlekedésbiztonsági megfontolásból a lámpát is bekapcsolja. Mielőtt féltő gondoskodásból megkísérelhetné szétbarmolni a cuccaim maradék részét is, kölcsönösen elküldjük egymást (még)melegebb éghajlatra. Az esőerdő okozta extázis után sátorhely után kezdek nézelődni, végül egy rozzant függőhídon átkelve egy hostelként is üzemelő erdei házikónál kötök ki. A házigazda, Chris a System of a Down volt gitárosa. Los Angelesből tekert idáig bicajjal, a házát a folyóból szedett kövekből építette, a cukorsziruptól a repellensig mindent maga készít, még a turmixgépe is bringahajtású. Dzsungelszerű erdőkertjében mindent megtermel, de vadászik is csapdákat állítva az erdőben, kedvence az egérhús. Azt mondta, hogy kivételesen Magyarországon (még) nincs gyereke és a latin-amerikai börtönök közül a Costa Rica-it ajánlja. Másik vendége, Sascha nem kevésbé izgalmas figura, egy profi aranyásó Svájcból, szintén börtönviselt és ex-hajléktalan, nagy tudású hídépítő, blues harmonikás. Mintha csak egy Rejtő-regénybe csöppentem volna.

A táj szépsége és a naponta megtett kilométer egyértelműen fordított arányosságot mutat, a flamingók és a homokviharok szintén a nevezőben kapnak helyet.

Az esőerdőt néhány hágó után félsivatag váltja, kaktuszokkal, karakarákkal és csörgőkígyókkal. Az első 500 km megtétele után Sucre-ben töltök néhány napot, ahol ismét elképesztő vendégszeretet fogad, kedves házigazdáim még gulyással is készültek. Ezek után nehéz megállni, hogy lelkes unszolásukra ne házasodjak be a családba. Sucre Bolívia kulturális fővárosa, így a brutál meredek utcákat a helyi folklórt bemutató múzeumokban pihentem ki.

Sucre inkább csak papíron Bolívia fővárosa, a településnél mára La Paz és Santa Cruz is jóval fontosabb közigazgatási és gazdasági szerepet tölt be. A város attribútuma a koloniális jegyeket őrző, egységesen fehérre meszelt házak tömege és itt kivételesen a tetőt sem lila trapézlemezzel burkolják.

A következő állomás Potosí, az elátkozott város. A 4000 méteren fekvő település fölé magasodó ikonikus hegy, a Cerro Rico egykor a világ ezüstkitermelésének 60%-át adta, a bányászati központ fontosabb város volt, mint London. A koloniális időkben a bennszülött lakosság több mint felét kényszermunkára fogták, ők ha nem a hidegtől vagy a nehéz körülményektől, akkor higanymérgezésben haltak meg. Néhány, a főtéren cipőpucolóként dolgozó orvostanhallgatóval beszélgetve megtudom, hogy a bányákban még most is csákánnyal végzik a munkát és sajnos manapság sem ritkák a halálesetek.

Potosí favellái. A koloniális időkben úgy tartották, hogy az itt kibányászott ezüst elegendő lenne egy Dél-Amerikát Spanyolországgal összekötő híd építésére. A munkára fogott bennszülöttek által kifejtett nemesfémet lámák vontatta vasúton szállították az óceánpartig, majd innen vitorlásokon próbálták Spanyolországba juttatni. Persze ehhez a tengeri banditáknak is volt néhány szavuk, a spanyolok Ezüst Flottájával beköszöntött a kalózkodás aranykora.

Itt már az Altiplano kezdődik, ez a 3800 m körüli átlagmagasságú gyéren lakott felföld mintegy 800 km hosszan nyúlik el Argentínától Peruig. Az első négyezres hágót még letolom erőből, a második és harmadik már szenvedős. Kilométerenként megállok átgondolni az élet értelmét és egy banánnyival közelebb kerülök a kálium-mérgezéshez. Ezek nem szórakoznak, nem ritka a 8-10 fokos emelkedő sem, 6 alá ritkán adják. Iszom egy keveset, de már kapkodom is megint a levegőt, meglepően hiányoznak a kortyok miatt kihagyott lélegzetvételek.Táborhely 4050 méteren, a szokatlan magasság miatt úgy érzem, mintha folyamatosan nézném magam alvás közben.

Az intelligens és impozáns megjelenésűnek nem nevezhető lámák mindenféle színben és formában hemzsegnek a felföldön, mindig próbálnak rosszkor rossz helyen lenni, leginkább a bringa kereke alatt. Vikunyák ( olyan mint a láma csak értelmesebbnek néz ki, világosbarna és vadon él) is rohangálnak a pampán, errefelé ez a puma fő zsákmányállata. Pro tip: ne öltözz vikunyának, mert a hetvenes években volt aki így lett a tápláléklánc része.

Lassan jön a tél, a nap reggel 6 körül kel és este 6-kor már ideje sátorhely után nézni. Mivel telnek a hosszú éjszakák? Ébresztő beállítva hajnali 1-re, ekkorra már biztosan feljön a Hold és leülepszik a Tejút. És még másfél óra “éjszakai fotózás” fedőnevű szerencsétlenkedés mellett is marad idő nyolc órát aludni.

Salar de Uyuni, a világ legnagyobb sós sivataga. Egyértelműen ez a 100 km átmérőjű kiszáradt fehér pocsolya győzött meg arról, hogy Dél-Amerika lesz az úti cél. Egyedül tekerni 2 napot a semmiben viszonyítási pontok nélkül leírhatatlan érzés. Kb mintha egy muslica elvesztené a ballagásra kapott fülbevalóját egy A0-ás fehér papírlapon, na akkora vagy.

Mintha egy másik bolygón vertem volna sátrat véletlen, kis tüzem fénye pedig beolvadt volna a Tejút sűrűn folyó fénypudingjába. Mintha az összes csillag egy végtelen távol pislákoló tábortűz lenne, és mintha mindegyiken a vacsoráját főzné valaki. Ami természetesen zacskós leves.

Itt éjszakázni teljesen más. A csend és a látóhatár végtelen. Az alkonyat valószínűtlen lilán hömpölygő idilljét csak a zacskósleves csörgése tépi szét, majd a benzinfőző pöfögése dacol a fagyos kietlenséggel. Amint lemegy a nap, az eddig kellemes hőmérséklet pillanatok alatt mínuszra vált, hiszen a fehér felszín nem szívta magába a napsugarak melegét.

Minden, amire szükséged lehet egy év alatt ezen a szélsőséges kontinensen… + 1,4 kg só, ami rátapadt.

A Salar után rövid pihenő, de már újabb magasságok csábítanak. Hajnali 4:03. Kábultan próbálom felidézni melyik kontinensen vagyok, merre is volt az a villanykapcsoló és egyáltalán mi a francnak csörög az ébresztőóra? Aztán lassan tisztul a kép, a tapogatás eredményre vezet és a szobával együtt villanyozódok fel: a mai terv az ötezres Tunupa vulkán megmászása lenne. Fél órával később már a fejlámpám imbolygó fénye hasítja a szunnyadó falucska porát, az utolsó vályogházacskát is elhagyva indulhat a tekerés felfelé. Azaz indulhatna, ha nem folyami sóder és dinnyényi kövek laza diszperziója helyettesítené az “utat”. Marad tehát a tolás, de ez nem szegheti kedvem, ahogy az az 5 db kapu sem, amiről mind a nyolc megkérdezett helyi elfelejtett említést tenni tegnap. A kövekből, drótokból és melegítőnadrágokból állított mesteri akadályokon épp átjutok amikor a lámpám úgy dönt, kiszáll a buliból. A Tejút halvány fényénél káromkodva botorkálok tovább, napfelkeltéig még két és fél óra.

A bringát egy bokorba rejtem és megkezdődik a vánszorgás felfelé a hegy 60 fokos kőgörgetegén. Meglátszik, hogy nem voltam még ilyen magasan, pihenő 200 méterenként, majd 5 lépés és újra lihegve kapkodom a levegőt, közben 2 lépésnyit visszacsúszva az alig-járt ösvény törmelékén. Végül az elszántság vagy inkább a véremben megnövekedett oreo-koncentráció győzedelmeskedik és szédült mosollyal dőlök le a csúcson. Megérte. Körben a Salar végeláthatatlan fehérsége, előttem a vulkán beomlott kalderájának havas taraja. Néhány kokalevelet elrágva gyorsan javul a helyzet, úgyhogy irány vissza, ami felfelé 2 óra volt, az a kőlavinán lefelé futva-csúszva alig 20 percig tart, a bringát rejtő security-bokortól pedig már csak egy technikás gurulás van hátra. A faluba érve ismétlődik a tegnapi jelenet: óvodások tolnak be diadalmenetben a főtérre, csak én vagyok sokkal koszosabb.

Ki mondta hogy a bringatúrázás nem fér össze a luxussal? Sosem vonzottak igazán a termálfürdők, de van az a kosz ami képes megváltoztatni az ember motivációit, így 200 kilométeres kitérőt teszek egy chilei természetes melegvizes forráshoz. Egy hónap után az első forró fürdő, igazi homeless wellness. Tisztálkodásnak nem nevezném, maradjunk annyiban, hogy lecserélődött rajtam a koszréteg és a “túra-illatom” egyöntetű záptojás-szag vette át. Másfél órát ülök a termálvízben a sivatag közepén, a nap utolsó sugarai is ellobbannak a havas hegycsúcsokon és a természetes medencéből kicsapó gőz dérré fagy a törölközőmön, de ez engem és a szomszédos két flamingót teljesen hidegen hagy. Vagyis pont hogy melegen.

.

Amikor még otthon nagypapámnak mutattam, hová megyek, rosszallóan csóválta a fejét és csak annyit mondott, gondoljam azt, hogy büntetésből vagyok ott. Itt minden adott hozzá: kietlen sivatag, tűz a nap, hideg szembeszél, fogytán a vizem és az út is kegyetlen rossz. Az autók miatt folyamatos buckasor alakul ki a kövezésben, mintha napi 180 000 kisnövésű fekvőrendőrön kellene átbukdácsolnom. Az útszéli homokban egyensúlyozva a négyötödét sikerül kikerülnöm, de a maradék 36 000 is elég ahhoz, hogy enyhén felborzolja a flamingókon és bébialpakákon pihentetett idegeimet. A “caleñas” nevezetű buckás borzalomtól végül Efraim, a helyi nemzeti park őr szabadított meg felajánlva, hogy elvisz 50 kilométert terepjáróval, így mindent megtudok a chilei természetvédelemről a helyi struccszerű izék illegális vadászatától kezdve a vikunyák kétoldali mandulagyulladásáig bezárólag. Másnap még egy 4700-as hágó vulkános háttérrel majd sátorhelykeresés a Chungara tó partján ( nincs neki). Végül Diego, szintén természetvédelmi őr srác fogad be éjszakára. A kajáját is nekem adja és rengeteget mesél mindenről, sőt fifázunk is egy meccset de a magyarok veszítenek, elnézést.

Újra Bolíviában, poros kis falu, barna vályogházak. Szemetes udvarra térek be, balra pár deszka és drótháló kusza halmaza alatt tengerimalacok szuszognak, jobbra néhány tépett lámabőr hever egy téglarakáson. A tér közepén egy köszörűgép körül ügyködik a család. Készségesen megtöltik a palackomat, majd útbaigazítanak a falucska egyetlen boltját illetően. Az “üzletben“természetesen csak keksz és kóla kapható. Már éppen kitalálnám mit nem veszek ma se, mikor körbeáll az előző család és mire felocsúdok már egy pufók csíkszemű baba rugdalódzik a kezemben. Fotót szeretnének rólam a kis Hamilcar-ral, álljak oda vele a fehér mazdájuk elé, kicsit balra, hogy ne látsszon a leszakadt lökhárító… így minden családi büszkeség belefér a kompozícióba. A kölcsönös fotósession után kapok még néhány szokásos kérdést, honnan jöttem, Magyarország az nem ezen a kontinensen van ugye stb….

A Sajama vulkán, Bolívia legmagasabb csúcsa a felhőkbe burkolódzik, ez az első borús nap. Pihenőt tartok, hogy visszanyerjem a lendületet, mert Itt a 6000+ m magas hegy tövében néha azon kapom magam, hogy arról ábrándozok, milyen jó lenne tekerni egyet a Börzsöny rétjein vagy csak felevezni a Szigetcsúcsra a meleg júniusi napsütésben. Szóval ilyen a honvágy. Kakukkfű illatú, bükkfalevélzöld színű, a hangja pedig pont olyan, mint 2300 lágyan ciripelő tücsöknek egy kora-nyári estén. És nyálas.

Sose tudod, hogy mi vár rád a következő kanyarban, milyen lesz a táj a hágó után, kivel találkozol holnap.. ez az igazán izgalmas a bringatúrázásban. A valóság aztán szinte mindig szebb, mint amire számítottál, így megéri elvárások és precíz tervek nélkül utazni.. azért nem árt, ha ez a filozófia mellé egy kiló rizs mindig befér a táskádba.

Az Altiplano kietlensége után nagyon vágytam már valami zöldre, így legurulok La Paz betondzsungeléből az igaziba. 4600-ról mintegy 1000 méterre ereszkedek le a hírhedt Death Road-on keresztül.

A meredek hegyoldalba vájt egysávos útról alig két évtizede még heti szinten zuhantak a buszok a szakadékba, ma szelíd turistalátványosság, mely csak a kerékpáron másodszor ülő francia nyugdíjasokra jelent veszélyt.

Nem mindig egyszerű táborhelyet találni, a lapos+ panorámás+rejtett hármasából sokszor csak kettő teljesül. A Death Road-tól 82 centire fekvő, épp sátorhelynyi füves folt a szakadék szélén nem tűnik ideális ötletnek, mégis az egyik kedvenc vadkempingem lett. A köderdő az esti madárdaltól csattogva néhány felhőt ásít és hirtelen valami berregő hangra leszek figyelmes, egy kolibri szállt a közeli páfrányra. Aztán besötétedik, rekedt baglyok válaszolgatnak a szemközti hegyoldalban és az erdő pislákolni kezd, mint egy távoli város: szentjánosbogarak indulnak az éjjeli műszakra.

Az út kokaültetvények között kanyarogva néhol 18%-os emelkedőkön kúszik vissza a fennsíkra, több mint 12 000 méter szintemelkedést begyűjtve közben. Embert próbáló kör, amiben minden véglet megmutatkozik: hosszú gurulások, majd 2 nap a legkisebb fokozaton, por és sár, hőség és mínuszok. Nem egy könnyed délutáni tekerés, de a zöld Édenkert, a barátságos helyiek mindenért kárpótolnak, arról nem is szólva, hogy itt nem csak a felföldön megszokott ízetlen lámaleves az egyetlen táplálékforrás..

A koka a helyiek szent növénye, a Yungas-régió fő megélhetési forrása, a tisztelet jeleként sok helyen csak Mama Kokának hívják. A hegyoldalakon terpeszkedő ültetvényekről folyamatosan szüretelik a világoszöld leveleket, melyek aztán szárítás után kerülnek a piacra, majd innen a bányászok, kamionsofőrök, kecskepásztorok és úgy általában mindenki pofazacskójába. Innen felszívódva az enyhén megrágott levelek hatóanyaga órákon keresztül képes elfedni a fáradságot, a szomjúságot és az éhséget, de a magashegyi-betegség enyhe tünetei ellen is kiváló, igazi jolly joker a gyógynövények között.

A dzsungel után Coroico fülledt kisvárosába kapaszkodtam fel, ahol egy angol fazon szólított le az utcán, és miután megtudta, hogy magyar vagyok, teljesen extázisba esett. Megkérdeztem, miért érdekes ez annyira. Hiba volt. 40 perces kiselőadás következett, amelyben többek között megtudhattam:

- az inkák a magyaroktól származnak (inka -inga - hunga) egyértelmű, a spanyolok változtattak k-ra a g-t mert irigyek voltak az angol gyarmatosítókra, így azok -szegények- sosem tudhatják meg az igazságot

- Mexikó és Magyarország zászlaja szinte ugyan az, ők is magyarok

- a kecsuák japánok

- a japánok magyarok, tehát a kecsuák is magyarok

- a Hold 35 ezer éve még nem volt, a Nagy árvíz után jött létre

- hogy hogyan az nem lényeg

- a Nagy árvíz miatt szakadtak el a népek ( vagyis a magyarok gondolom, maguktól)

- a Gyűrűk Ura Középföldéje Amerika térképe, csak 100 méterrel alacsonyabban, most víz borítja

- igazából a Gyűrűk Ura írja le a népek eredetét, mert a Nagy árvíz előtti könyvekből rakta össze Tolkien

- a Holdat küklopszok csinálták ionokból, akik amúgy angyalok vagy vámpírok is

- egész Dél-Amerika alatt alagutak vannak és Samaipatában van a kijáratuk ( nem)

- az alagutakban csinálták a küklopszok a Holdat

- Atlantisz Grönlandon volt, az is része volt a magyar falu programnak

- a jezsuiták tehetnek mindenről

- az egész univerzum egy nagy örvény, Isten is vagy az vagy egy krizantém

- Wales régen Egyiptom volt

- Mexikó is, ott is vannak piramisok

- mindezért a tesója New Yorkban valami ösztöndíjat nyert, ami neki járt volna

Sajnos a többit nem bírtam feldolgozni, mert mennem kellett vacsorázni,

így ezek sajnos az örök feledés homályába vesznek.

A trópusi felüdülés után vissza La Paz-ba. A város maga a megtestesült őskáosz, a bábeli zűrzavar ehhez képest svájci napközistábor csendespihenőben. A kereszteződéseket a jelzés értékű piros lámpákat ignoráló minibuszok dugítják be, a gordiuszi csomót csak a rendőrök tudják kibogozni, mindenesetre addig is mind a harminc sofőr ráfekszik a dudára. A tülkölő tetrisznél csak a felette függő villanyvezetékek kusza kötege a reménytelenebb, ez jól látszik a tanácstalan villanyszerelők arcán is. Alighanem idegsebészként dolgoznak mellékállásban, az se bonyolultabb sokkal.

La Paz igazából egy hatalmas piac, telerakva épületekkel. Mindent lehet kapni, amit csak el tudsz képzelni, kivéve persze azt a néhány dolgot, amire tényleg szükséged lenne. Néhány ellesett trükk, ha felcsapnál itt piaci kofának:

- nézd meg, hogy mit kínál a másik harminc szomszédod és áruld ugyanazt, ugyanolyan áron

- mindegy, hogy 3 zacskó pattogatnivaló kukoricát, kínai használt zoknit vagy posztapokaliptikus keresztény propagandafilmet árulsz, ordítsd az árát 8 órán keresztül minimum 3 másodpercenként

- ha igazán profi akarsz lenni, vedd fel ezt az ordítást és hangszórón játszd le, a hangerőt tekerd a maximumra, majd nyomd meg erősen a replay gombot

- ha prosztatakenőcsöt árulsz, a reklámszöveg alá úsztass be zenei aláfestést, a Titanic x Gyűrűk Ura remix pl tökéletesen passzol ide

Külön utcája van a “babona-árusoknak”, az áldozati kultuszt kiszolgálandó mindent megtalálsz itt, ami kedves az isteneknek, az epres nyalókától a mumifikált bébialpakáig. Utóbbiakat egyébként a Kőmíves Kelemen balladához hasonlóan az építkezéseknél használják, véráldozat kell a falak fennmaradásához. Ha igazán nagy lesz az épület, akkor nem elég az alpaka, ilyenkor utcán talált részeg hajléktalanokat betonoznak be.

Mindezekkel együtt La Paz olyan, mint egy meggondolatlan szerelem. Élhetetlen, de éjszaka gyönyörű. Amilyen csendes könnyedséggel libegek a Teleferico kabinjában a káosz felett, olyan nehéz szívvel hagyom itt ezt a bájosan őrült várost. De menni kell, várnak a perui hegyek hófödte csúcsai, az ecuadori vulkánok, a kolumbiai őserdő és persze a sokat dícsért alpakaburger.