Dél-Jordánia - a hátsó bejáraton

Álmosan álldogálunk a reptéri kapu előtti sorban. Fejünkön búvárszemüveg, nyakunkban vastag hálózsák hirdeti éktelenkedve: nem az átlagos turista-körre készülünk. Illetve, hogy ehhez igen szűk a fedélzetre vihető kis táska. Az akabai kifutó langyos és illatos melegében ébredek csak rá, ez a hirtelen felindulásból elkövetett utazás nem lesz mindennapi menü: téli búvárkodással körített gyaloglás a sivatagban. Mindezt repülőjegyestül húszezer forintból.

Az unott határőrök szó nélkül ütik be a belépési pecsétet, Akaba vízum nélkül is látogatható vámmentes terület. Kilenc csalódott taxis nézi, ahogy sétálva indulunk a közeli város felé, a bizarr diadalmenet azonban hamar véget ér, a közeli katonai ellenőrzőponton sajnos csak autóval lehetséges átjutni. A szerencsés sofőr kedvesen dobozos vízzel kínál és tört angollal próbálkozva kérdezi, hogy utoljára vagyunk-e Jordániában ( Is it your last time in Jordan?) Nagyon reméljük, hogy nem, bár szemmel láthatóan mindent mindent megtesz érte, mert beszéd közben nem kifejezetten nézi az utat, csak egy határozott kormányrántásnak köszönhető, hogy nem futunk az előttünk haladó sedanba.

Egyheti élelmünk beszerzése során esünk át az első kultúrsokkon, kaotikus közlekedés, jobbkéz-szabály helyett duda, szemét mindenütt, bevásárló kocsik szétszórva a járdán, az összes kaja indokolatlanul masszív műanyagba csomagolva, kivéve a narancs, cserébe az rohadt.. A sátor helyét pörkölt csicseriborsó, pisztáciás halva és néhány uborka veszi át a hátizsákban, ami az immár kívülre aggatott túracuccok miatt harminc literesről hetvenesre dagad. Felmálházva a tengerpart felé indulunk, a centrumban a taxisok már 100 méterről kiszúrnak , a körforgalomban a belső sávban leparkolva 3 bokorsávon keresztül integetnek nekünk, de a strandon se egyszerűbb a helyzet: a 12 évestől a nyolcvanasig minden második ember hajós túrát tukmál, a jordán gyerkőcök első szava alighanem a “glassboat” lehet, a második minden bizonnyal a “special prize”. A kikötővárost és az Országház magasságával vetekedő zászlórudat elhagyva South Beach felé vesszük az irányt, rajtunk kívül csak néhány kóbor kutya és egy láthatósági mellényes férfi baktat az út melletti padkán. Kezében kukazsák. Ő lehet a helyi Don Quijote, mert - bármilyen hihetetlen -szemetet szed. A zsák azonban már egy tetszőlegesen kiválasztott harminc méteres szakaszon megtelne, így előrelátóan csak minden nyolcadik szemetet dobja a nejlonba.

A búvárparadicsomként ismert strand első és második ránézésre is sivár benyomást kelt, nehéz elképzelni, hogy itt tényleg lehet valami érdekes, de amint a Vörös-tengerbe dugjuk a fejünket, tátva maradna a szánk, ha nem menne tele azonnal sós vízzel. Zegzugos korallzátonyok között színes halak minden mennyiségben és formában, rákok, kagylók és tengeri uborkák, sőt egy-két tengeri teknőssel és rájával is összefutunk. A víz így januárban sem túl hideg, de egy órányi snorkelezés után azért rendesen kihűlünk. Az első két éjszakát a strandon sátrazva töltjük az itt kijelölt ingyenes kempingben. Kényelmes homok, stadionokat megszégyenítő kivilágítás, guggolós toalett, 0-24 rendőri felügyelet és 0-24 arab mulatós teszi komfortossá a helyet, csak a sátor mellett fél méterre acsarkodó kóborkutyák zavarják meg az éjszakai pihenést. Nincs szezon, turista alig, a parton szinte csak helyiek sétálnak, vizipipáznak vagy éppen imádkoznak Mekka felé, majd minket is finom teával kínálnak. Szombat délelőtti idill.

A búvárkodós napok után nekivágunk a kevésbé fajgazdag, ám annál egzotikusabb sivatagi tájnak, a Jordan Trail túraútvonalat követve mintegy 75 km vár ránk a tengerparttól Wadi Rum-ig. A táj itt a vízalatti édenkert komplementer halmaza, kietlen pusztaságban kezdjük meg az 1000 méteres szintkülönbség leküzdését. Az ösvény eleinte autópálya-átereszek alagútjain és ipartelepek szögesdrót-kerítése mellett vezet, majd az első hágón átkelve lassan az utolsó kutyaugatás helyét is átveszi a sivatagi csend. Csak a 6 liter vízzel nyomatékosított gravitációs erő és néhány eldobott pet-palack emlékeztet, hogy nem egy távoli lakatlan bolygó felszínén járunk.

Egy szűk völgyben verjük fel a sátrat, a vacsora tábortűzön főtt bulgur, kisollóval pucolt uborkával. Másnap átkelünk a következő hágón is, és elérjük a Jordan Trail első hivatalos táborát, egy magányosan álló beduin sátrat, két tevenyereggel és egy hevenyészett bottal. Ez utóbbit elhozzuk. Az túraútvonal szó kissé túlzás ide, leginkább GPS segítségével és néhány eltévedt tevenyomot követve szeljük keresztül a kősivatagot. Két nap után találkozunk az első emberforma lénnyel, egy cseh sráccal. Hátán mindössze 15 literes kistáska, hálózsák és matrac nélkül, zokni-szandálban teszi meg ugyanazt a távot, mint mi, csak ő visszafelé. Fülei a sapka alól kitűrve állnak kétfelé, talán hogy jobban halljon vagy párologtasson, nem merjük megkérdezni, mindenesetre ez már igazi evolúciós adaptáció lehet a sivatagi körülményekhez.

A harmadik nap érjük el Tutun falucskát, ami az értelmező kéziszótár “porfészek” szócikkének tökéletes illusztrációja lehetne. Bádoglemezekből, kimustrált szőnyegekből és kerítésdarabokból összetákolt kecskeólak, zsalukövekből épített házak, szabványszerűen kitört kerekű kukák és három teve, ebből egy döglött. Temetetlen tevetetem, mondaná a magyar. A másik kettő sem túl tevékeny, apatikus arckifejezéssel tűnődik “az élet, a világmindenség, meg minden” végső kérdésén. Mi azonban tisztában vagyunk a feladattal: vizet kell szereznünk. Mindössze két ember látható az utcán, egy piszkos vájlingban kendőt mosó idősebb férfi és egy elegánsan öltözött fiatalabb, - alighanem a fia - aki éppen ekkor száll ki a luxusterepjárójából. A kontraszt nem is lehetne nagyobb. Az öreg látszólag tudomást sem vesz rólunk, a fiatal arab szó nélkül tölti meg palackjainkat egy kopott utcai víztartályból.

Az ebédet már egy magányosan terpeszkedő akácia alatt fogyasztjuk el. Hiba volt a szupermarketben vásárolni, minden étel közepesen borzalmas, alapvetően három összetevővel, ebből kettő a cukor. A legkevésbé praktikus választásnak a pörkölt csicseriborsó bizonyult, a fogak között porrá omolva a maradék nedvességet is elvonja a tikkadt túrázótól, az emésztőrendszerbe jutva pedig a celluláris ozmózis vesz rendőrkanyart.

Közel járhatunk már a híres Wadi Rum-hoz, a hegyeket itt cseppkőszerűvé erodált homokkő ormok váltják, bármelyik véletlenszerűen kiválasztott sziklát Magyarországra importálva az azonnal bekerülne a nemzeti látnivalók toplistájába. A távolban mozgáskorlátozott űrlények lépegetnek furcsán. Tevék, lábuk béklyóban. Sehol egy zöld növény, el nem tudjuk képzelni, hogy mit ehetnek ebben a kietlen sivatagban, arckifejezésükből az jön le, ők sem. A szürreális hangulatot tovább erősíti a különös folklórműsor: terepjáróval kecskét legeltető beduinok. A platón tízéves forma gyerek ordít ütemesen, apja Csubakkát plagizáló hörgésétől zengenek a sziklafalak, mintha visszhanggal terelnék a nyájat. Igen olcsó lehet errefelé a benzin, mert a kecskék által bevitt szegényes kalóriamennyiség aligha ellensúlyozza a mindeközben elhasznált üzemanyagot.

Lassan elérjük a turisták által felkapott helyeket is, a homokban itt már alig találni érintetlen területet, minden látnivalót minden látnivalóval autónyom köt össze, így az egész sivatag arra az átugrott érthetetlen gráfos feladatra emlékeztet az emeltszintű matekérettségiből. Az ismertebb turistalátványosságok rendre csalódást okoznak, a Khazali - kanyonban nem találjuk a “szülő nő” sziklarajzokat, pedig a két kő, amire - az utódok világra hozását segítendő- fellépnek, alighanem az itt élő korai kultúrák jelentős vívmánya lehetett, ha ennyire fontosnak találták ábrázolni.

Míg Wadi Rum déli részére a fehéres homokkő kerekded sziklaformái voltak jellemzőek, itt északabbra már vörösen izzanak a meredek ormok a lenyugvó nap fényében. A fenséges színjáték után a csillagok alatt is folytatjuk a gyaloglást, és megállapítjuk, hogy a görög hajósok annak idején erősen túltolhatták az ambróziás bort, mert a csillagképek közül csak a Nyúl (Leporis) hasonlít valamicskét a névadó állatra. Az eddig jellemző mélységes (ún. száraz ) sivatagi csendnek vége, az előkelőbb beduin táborok között járunk már, ahol a luxus azt jelenti, hogy az indokolatlan világításért cserébe a vendégek az egész éjszakát bömbölő aggregátorok között tölthetik. Reggel egy 80 méter magas homokdűne tetején ébredünk, a látvány bőségesen kárpótol a sötétben megszenvedett 45 fokos lejtőért. Bár a turistatérkép itt újabb sziklarajzokat ígér, a prehisztorikus szülési praktikát ezúttal sem sikerül ellesnünk. Dél körül aztán fáradtan kullogunk be a hely szívét jelentő településre, Rum Village-be, ahol természetesen posztapokaliptikus díszlet fogad. Porfelhő, szétesett autók az út szélén, hulladékból tákolt kerítések, egy árválkodó motorblokk, gázpalackokat cipelő gyerekek, mindez tevebőgéssel és haldokló kecskék hörgésével aláfestve. Az uborkatartalékok feltöltése után a következő éjszakát egy helyi hegymászó guide-nál töltjük. A szállás kifogástalan, bár a matracokat beborítja a plafonról potyogó falfesték, fűtés nincs, a fürdőszobában pedig hiányzik az ablak, itt csak egy üres lyuk tátong, de mindezt ellensúlyozza házigazdánk kedvessége, az angol wc és az udvaron zöldellő dúsan termő citromfa.

A délutánt a helyi hétköznapok megfigyelésével töltjük, a férfiak éppen egy kilukadt vízvezetékcső távgyógyításával foglalatoskodnak. A település kétnaponta kap vizet, ami a hanyagul ledobált és az utcán keresztbefektetett műanyag csövekben a talajfelszín felett érkezik a házakhoz, de a falra, a kerítésre és a kiteregetett ruhákra is jut bőven, a lyukas csövekből spriccelő vízzel a hálózat inkább focipálya-öntözőrendszerre hasonlít. Az utcán a kecskéket kerülgetve néhány kitört kerekű terepjáró és egy beszakadt tetejű épület előtt haladunk el, ez a helyi autószerelő műhelye. A közvetlen szomszédja kávézó, a tulajdonos azonban az összefüggéseket okosan felismerve több üzleti profillal dolgozik, a kávé és tea mellett alig használt wc csészéket is találunk a kínálatban.

Fiatal guide-al beszélgetünk, néhány általános kérdés után rátérünk a témára, ami leginkább foglalkoztat: hogyan ismerkednek itt a fiatalok és hogyan zajlik a párválasztás, ha egyetlenegy eladósorban lévő lányt se látunk az utcán. Interjúalanyunk készségesen válaszol: a helyi szokás szerint a fiatal férfi nőrokonai csekkolják le a kiszemeltet, majd családostul mennek háztűznézőbe, ahol a fiatalok 5 percet beszélgetnek, majd a lányt megkérdezik, akarja-e a frigyet. Ha a válasz igen, jöhet az esküvő, amit férfiak és nők külön helyen táncolva ünnepelnek, csak a fiatal pár vonul el találkára a sötétség beálltával (a második 5 percre).

Az utcán általában mindenki köszön, kedves, közvetlen és segítőkész, mintha érezni lehetne rajtuk, hogy napi ötször imádkoznak (kivéve a taxisokat, rajtuk látszik, hogy nem). Furcsáljuk kissé, hogy legelőszöris valamiért mindig a botjaink felől kérdeznek. Másnap szállásadónk húgom botjára mutatva nevetve állítja, tudja honnan hoztuk, előttünk pedig megoldatlan rejtély marad, hogy honnan ismeri az egész sivatag ezt az istenhátamögötti sátorban félredobott jellegtelen fadarabot. Mindenesetre inkább itt hagyjuk a kultikus túraeszközt, a táskába emléknek csak néhány kötelezően lealkudott tevepúpszagú füstölő kerül.

A faluban kiégett kultúrsokk-receptorainkat egy hegyi forrás felkeresésével regeneráljuk, ez egy igazi kis oázis, mohapárnákkal, csalánnal és illatos vadfügével. Egyetlenegy turista nélkül. Tovább mászunk az elhagyatott kanyon kürtőiben, a hatalmas sziklafalak alatt sehol egy emberi nyom. A meg nem talált sziklarajzokért végül egy “két teve közt szülő nő” karcolata kárpótol, pont mintha csak én petro-graffitiztem volna, remélem ez az új archeológiai felfedezés nem rengeti meg alapjaiban a jordán nép identitását.

Az utolsó rumi reggelen recsegve gerjedő hangszórókra ébredünk, az imára szólító müezzin hátborzongatóan szép visszhangja csak lassan ül el a vádi sziklafalai között, mi pedig vakolatdarabokkal pettyezett hálózsákunkban dideregve már félálomban érezzük, vissza fogunk még térni ebbe a kedvesen érdekes országba, persze csak ha túléljük a taxizást a repülőtérig.